Udvarunkban az almafánk egyedül díszelgett,

Egy-két éve már zamatos gyümölcsöt is termett.

Nagyobb haszna is lehetne, gondoltam magamban;

Szenzációs terv fogant meg szikrázó agyamban

Néha-néha a törzséhez kiköthetném Sárit,

Ha a bűzös istállóban friss levegőt áhit.

Ámde akkor a faágak bajt is okozhatnak,

Mert kiszúrhatják szemét a szerencsétlen lónak.

Ezért nem is tétováztam, nagy munkába fogtam,

Az almafát a lombjától megszabadítottam.

Büszkeségtől dagadt mellem, ki volt kötve Sára,

Izgatottan várakoztam mellette Apámra.

Mikor megjött, egy szó nélkül olyan pofont kaptam,

Hogy attól az istállóig labdaként gurultam.

Rosszul esett, mert kiadós dicséretet vártam...

   Kiderült, hogy nagy kár esett a kis almafában.

Soha többé nem nyúlt hozzám, hogyha rosszat tettem,

Büntetése súlyosabb volt, -nehezen viseltem-:

    Úgy fejezte ki haragját, hogy átnézett rajtam,

   Bocsánatot se kérhettem, bárhogy is akartam.