Két kis folyó között települt a völgyben,

Volt, mikor nem tudta védeni magát,

Mert az áradt folyók, gátjaik átlépve,

Túlzott szeretetből rommá csókolták.

Szívós akarattal mindig újjáépült,

Romjait tagadva takarosabb lett...

Múltját nem siratja, csak előre tekint,

Tudja, boldogulni másképp nem lehet.

Virágágyásokat ringatnak az utcák,

A kósza pillangók bennük fürdenek,

Ontják illatukat hófehér akácfák,

Róluk szorgos méhek nektárt gyűjtenek.

Kissé még szokatlan a Hajófordító,

A Barankó adott néki lakhelyet...,

Ott lenn találkozik a Sánc meg a Sió,

Egyesûlt vizük a Dunába siet.

Büszkén ágaskodik a szőke Leányvár,

Pincesoraival valóságos kincs,

Aki tüzes levét egyszer megkóstolja,

Hogy vissza ne térjen, olyan csoda nincs.

Mint egy kis Hortobágy, olyan a sík adács,

Gulyák ės a kondák legelésznek ott,

Őket deleléskor ligeterdők várják,

El-elfeledtetve a tűző Napot.

A határ dűlőit gondosan művelik,

Jó, zsīros földjükön minden megterem...,

A szőlődombokon fürtök érlelődnek,

A kadarkánk izlik leginkább nekem.

A falu lakói szépen öltözködnek,

Messzeföldön híres a nėpviselet.

Kár, hogy az ifjūság lassan kivetkőzik,

A városi divat besettenkedett.

Szeretlek kis falum, igaz szeretlek,

Imádni való vagy, én szülőhelyem,

Ha sorsom elszakīt, mindig visszatérek,

Hogy szép emlékeim felidézhessem.