Tizvenhárom éves voltam,

Nyáridőben fuvaroztam.

Szekszárdról hordtuk az árut,

Az utaat Sárival jártuk.

Mindenfélét szállítottam,

Ami kellett a Hangyában.

Volt nap, mikor előfordult

Hogy a fogat kettőt fordult.

A vihartól nagyon féltem,

Amióta épp mellettem

Villám csapott egy nyárfába,

S földhöz vágott a sújtása.

Egyik napon észrevettem,

A viharfelhőt mögöttem.

Rettgegés vett erőt rajtam, 

Tele  szájjal ordítottam:

   Gyí te Sárga, az apádat,

Gyorsabban szedd négy patádat!

Hurkát verek a bőrödre,

Ha nem rohansz mentségemre!

Gyí te fakó nyalka mura,

Száguldj mint a szelek ura!

Gondolatként repülj velem,

Veszélyben van az életem!

Meg-meglódult szegény pára,

Habzott nyaka, habzott háta.

Gőzölgôtt tajtékos teste,

Erő már alig volt benne.

Szerencsére a zivatar

Tolna felė vett egy kanyart,

Én meg lassan lehiggadtam...,

Sárit egy kúthoz hajtottam

Hideg vizzel kinálgattam,

Sokat ivott, én meg hagytam.

Nem fogta fel zavart eszem,

Hogy ezzel a sírba teszem...

/Másnap reggel, szomórúan,

Megállt a konyhaajtóban.

Untoljára ránk tekintett;

Elbúcsúzott, s összeesett./

Sokszor könnybelábad szemem,

Furdal lelkiismeretem.

Gyávaságomnak az ára,

Jó Sári lovunk halála.

Álmaimban simogatom, 

Néha kocsi elé fogom,

És csendesen baktat velem,

Futni soha nem engedem.

/Szegény párámnak szelleme,

Befészkelődött lelkembe.

Fülemben cseng vádló hangja,

Szüntelenûl ezt harsogja:

Gyí te gyáva, félős gyerek,

Húzd a kocsid, mert rádverek!

Vágtass, repülj, dörrent az ég!  

Nehogy ménkü csapjo beléd!/