SA zombai határ felett

A Napcsillag éppen delelt.

Volt ideje, körülnézett,

Meg is bánta bíz’ módfelett.

Bejárta már a világot,

De hasonlót még nem látott;

Hantok között két siheder,

Botlás mián sírva hevert.

Az előzmény csupãn annyi,

Kedvük szottyant kalandozni...

Nem mese ez, szín valóság,

Amiről szólnak a strófák...

————————————

Megjöttek a széncinegék,

Hírül hozták, hogy “nyitnikék”.

Ébredező szőlőpászták

A kapákat alig várták...

A felnőttek nekifogtak;

A tőkék közt szorgoskodtak.

A gyerekek -ötévesen-

Játszadoztak önfeledten.

Szárlovakkal szántogattak,

Mikor abba beleúntak,

Kezükbe nádszálat vettek,

Játszásiból permeteztek.

Előbb-utóbb megszomjazva,

Inni mentek a kunyhóba.

Ám a vizet nem találták,

Helyette a bort nyakalták.

Erre gyakorta sor került;

A demizson ki is ürült.

Nem maradt benne egy csöpp  sem;

Bekáfoltak emberesen.

Merthogy bátorságot kaptak,

Botladozva elindultak.

Nagy titokban eltökélték,

Megnézik a világvégét.

Tervük hamar megbicsaklott;

Útjukat állták a hantok.

Csúszva-mászva hemperegtek, 

A szántás rabjai lettek.

Akárhogy is próbálkoztak,

Minduntalan visszarogytak.

Lassan véget ért csatájuk,

Mély álom köszöntött rájuk.

Szüleik elszörnyülködtek,

Mikor megtalálták őket.

Így az egyik: Ó, szent egek, 

Tiszta részeg mindkét gyerek!

Amásik meg vízért szaladt,

Hogy enyhítsék  “fájdalmukat”.  

   Nagy nehezen észhez tértek;

   A kalandok véget értek...

Volt-e szidás, volt-e pofon,

Bár ott voltam, mégsem tudom...,

Ugyanis be kell vallani,

 Mi áztunk el, én meg Zoli.