Előhasi Bimbónk most készül elleni,

A szomszéd is átjött -ha kell-, segíteni.

Izgatottan állunk benn az istállóban...,

Nagy dolog tôrténik itt most hamarosan...

——————————————————

Nyomjad Bimbó, nyomjad, már látszik a feje!

   Annyira izgulok, együtt nyögök vele...

Kínos órák után csitul az izgalom...;

Tarka kis bocika mocorog az almon.

A jászolból Szekfű a szecskáját eszi,

Az új kis jövevényt tán észre sem veszi.

Mi meg mindannyian roppantul örülûnk,

Mert egy kis jószággal gazdagabbak lettünk.

Anyám “tehenünket” friss vizzel kinálja,

Apám szeretettel végigsimogatja,

Majd elmosolyodik, s egy barackot kapok...;

   A szürke hétköznap ünneppé változott.

lbolya van máma, majd elfelejtettem,

Készült a számomra, mit már régen ettem;

Sütemény, diszítve csokoládés habbal,

Ki van cicomázva cukordarabokkal.

Az egész tányérral nekem készítették,

Hogy köszöntés után, mindet elém tegyék...

——————————————————-

Ébren álmodozom; jó így képzelődni....

De jó lenne egyszer hozzájuk elmenni!

Elmondanám neki, mennyire szeretem,

Hogy magas hőfokon, értedobog szívem...

——————————————————-

Mikor mellettem van, vágyakozva nézem,

Hogy lelkem kitárjam, ahhoz már nincs merszem.

Ha táncolok vele, akkor is hallgatok,

Olyan hőség fog el, majdnem elolvadok.

   Sajnos gyáva vagyok..., továbbra is álom,

   Hogy Ibolyám egyszer karjaimba zárom.

SA zombai határ felett

A Napcsillag éppen delelt.

Volt ideje, körülnézett,

Meg is bánta bíz’ módfelett.

Bejárta már a világot,

De hasonlót még nem látott;

Hantok között két siheder,

Botlás mián sírva hevert.

Az előzmény csupãn annyi,

Kedvük szottyant kalandozni...

Nem mese ez, szín valóság,

Amiről szólnak a strófák...

————————————

Megjöttek a széncinegék,

Hírül hozták, hogy “nyitnikék”.

Ébredező szőlőpászták

A kapákat alig várták...

A felnőttek nekifogtak;

A tőkék közt szorgoskodtak.

A gyerekek -ötévesen-

Játszadoztak önfeledten.

Szárlovakkal szántogattak,

Mikor abba beleúntak,

Kezükbe nádszálat vettek,

Játszásiból permeteztek.

Előbb-utóbb megszomjazva,

Inni mentek a kunyhóba.

Ám a vizet nem találták,

Helyette a bort nyakalták.

Erre gyakorta sor került;

A demizson ki is ürült.

Nem maradt benne egy csöpp  sem;

Bekáfoltak emberesen.

Merthogy bátorságot kaptak,

Botladozva elindultak.

Nagy titokban eltökélték,

Megnézik a világvégét.

Tervük hamar megbicsaklott;

Útjukat állták a hantok.

Csúszva-mászva hemperegtek, 

A szántás rabjai lettek.

Akárhogy is próbálkoztak,

Minduntalan visszarogytak.

Lassan véget ért csatájuk,

Mély álom köszöntött rájuk.

Szüleik elszörnyülködtek,

Mikor megtalálták őket.

Így az egyik: Ó, szent egek, 

Tiszta részeg mindkét gyerek!

Amásik meg vízért szaladt,

Hogy enyhítsék  “fájdalmukat”.  

   Nagy nehezen észhez tértek;

   A kalandok véget értek...

Volt-e szidás, volt-e pofon,

Bár ott voltam, mégsem tudom...,

Ugyanis be kell vallani,

 Mi áztunk el, én meg Zoli.

            Foci:

Kettő-egyre győztünk Harcon,

Mind a három gólt én rúgtam,

Harmadiknál hálóőrünk

-Szitok nélkül, elãmultan-,

Kòvé meredt a kapuban.

   Egy kislány a pálya szélén,

   -Akit játék közben lestem-

   Úgy elbűvölte az eszem,

   Hogy a saját csapatomnak

   Hatalmas bombagólt lőttem.

Az ellenfél kapitánya

Megszorította a kezem,

Én meg a tizenhatosnál,

-Amikor magamhoz tértem-

Elsüllyedtem szégyenemben.

            Sakk:

A harciak alig várták,

Hogy a sakktáblákhoz üljünk,

Mert ebben a versenyszámban,

-Mi sejtettük, ők meg tudták-

Sokkal jobbak voltak tőlünk.

A partnerem egykedvűen

Dőlt hátra a karosszéken...

Világossal énnyitottam,

-A bábut még le se tettem-

Nagy rössel indultellene.

A harmadik lépés után

Mosolyogva nézett reám;

-Vége pjtás-, mondta halkan,

Én meg égtem zavaromban,

Merthogy susztermattot kaptam.

Fejtetőre állt a világ,

A kis hangya nagy csontot rág.

Kutyánk meg a boly tetején

Üldögél a hangyapetén.

Nem hinnétek, ha lãtnátok,

Kelepelő kamasz lányok,

Kisgólyákkal a kezükben

Landolnak a kéményeken.

Tolla hull a büszke sasnak,

Ahogy a fecskék rácsapnak...,

Fészkükben a kicsinyeik

Jóizűen meg is eszik.

A Riska nagyokat nyerít,

Pejkó viseli szarvait...,

Eltűnt lábáról patkója,

A tehénke bitorólja.

A kisegér macskát kerget,

A farkába harap egyet.

Nagyot nyávog, és úgy kacag,

Majd megpukkad a kis vacak.

Nyúl kezében van a puska,

Ezt a vadász meg nem ússza,

Jajveszékelve fut szegény,

Sörét pattog a fenekén.

Egy boszorka, pont felettem,

Gyertyát cserél seprűjében.

Megpillantva, körbe-repül,

Hogy a fejem beleszédül...

Sipítozva suhan felém,

Jaj, most csap a mėnkü belėm!

   Szerencsére felriadtam,

   Jól megizzadtam álmomban.

Megadta magát a hīzó,

Tálba csorgott piros vére,

A háziasszony azt süti 

Hamarosan reggelire.

Pörzsölés előtt a gazda,

-Mivel harapós a hideg-

A kupicákat megtöltve,

Snapszot kínál mindenkinek.

A megpörzsölt kopasz disznót

Ügyesen kettéhasítják,

A kibontott belsőséget,

Megabálni ûstbe rakják.

Teknőbe kerül a sonka,

Szalonna, oldalas, csülök,

Hogy majd a pácolás után,

Füstölődjön parázs ölött.

Szívet, májat, vesét, fület,

Mindent, mi hurkának való,

Bőven ontja már magából,

A kiéhezett daráló.

A lenyesett husadèkból

Jó, parasztos kolbász készül,

Nincsen igazi disznótor

E finom csemege nélkül.

A kert végén az asszonyok, 

Tisztára mosták a belet,

Akinek épp aza dolga,

Hurkát, kolbászt töltögethet.

Nem marad üresen teknő,

Telnek a sok töltelēkkel...

A félnapi szorgos munka

A zsírsütéssel èr véget.

A kellemes hangulatban,

Már csak egy dolog van hátra;

A népet terített asztal,

Fennséges ebèddel várja.

A háziak ebéd után

Zacskókba kóstolót raknak,

A segítők elköszönnek,

Vége van a disznótornak.

Fordulj bolha!

Nem fordulok.

Meddig?

Keddig.

Mit vársz?

Kézfogást/csókot.

Kitől?

Ibolyától.

Ibolya adta a kezét,

Épp csak rám vetette szemét.

Én meg egy kicsit szégyelltem,

Hogy megizzadt a tenyerem.

Megint gyáva volt a bolha,

Csókot is kérhetett volna.

Mikor tudja meg szerelmem,

Hogy Őérte epedezem...

Később megint bolha lettem,

Most merészen csókot kértem.

Ahogy odalépett hozzám,

Halvány pir bujt meg az arcán...,

A jel azt sejttette velem,

Tudja, nem közömbös nekem.

Titokban kicsit reméltem,

Megadja majd, amif kértem.

A fülemtől arasznyira,

Elcuppant egy halk puszija.

Ami történt alig hittem,

Csak úgy kalimpált a szívem...

Tizenhárom éves voltam,

- A jövőnkről álmodoztam -

Ibolya meg éppen tíz lett,

Korban éppen hozzám illett.

Gyorsan pörögnek az évek,

Az álmaimmal repülnek.

   Azt a napot most is várom,

Amikor győz bátorságom...

:Örzse néni egymagában,

Szoba-konyhás kicsi házban

Tengeti sivár életét,

Gazdagítva szegénységét.

Talpalatnyi a portája,

Egy szem tyúkja kapirgálja...,

Benne csak a dudva terem,

Nem sok, inkább töméntelem.

Körbe-körbe a vakolat,

Már rég elhagyta a falat.

Ablakain üveg helyett,

Zsírpapir fogja a szelet.

Se rokona, se családja,

Nincs, kinek lelkét kitárja.

Napról napra jobban érzi,

Büntetés így tovább élni.

            2

Örzse néni olvasõja

Egyetlen vigasztalója.

Morzsolgatja reggel, este,

De nem szűnik szenvedėse.

   Ó, Istenem mondd meg nékem,

Hogy ellened mit vétettem?

Minden új nap újabb kínt hoz,

Légy irgalmas, végy magadhoz.

Ahogy imáját mormolja,

Váratlanul az Ūr hangja

Megvilágítja elméjét,

Feltámasztja holt reményét.

Felveszi legszebb ruháját,

Kulcsra zárja kikapuját,

Lépéseit hátrahagyva,

Átvánszorog aszomszédba.

            3

   Örzse néni, de rég láttuk,

Örvendünk, hogy újra látjuk.

Hogy megtiszteli a házunk...,

Érezze jól magát nálunk.

Előkerül egy fonott szék,

És helyet foglal a vendég.

Kicsitpiheg, aztán mondja,

Mit sugallt a Megváltója:

Rájuk íratná a házát,

Ha vállalnák eltartását...,

Olyan csend lett a konyhában,

Mint valami mély kriptában.

Amikor magukhoz térnek,

Kérdőn mind egymásra néznek...

   Szól agazda: Örzse néni,

Ezt jól meg kell még fontolni.

            4

Örzse néni örömében,

Könnyet rejtegetszemében.

Egyre csak azt hajtogatja,

Milyen boldog minden napja.

Megszépült udvara, háza,

Van már meleg vacsorája.

Amagãnya sem emészti,

Mindent megkap, ahogy kéri.

Eközben egy álnok család,

A kis házra feni fogát.

Örzse néni elis hiszi,

Hogy náluk még jobb lesz neki.

Kioktatják, mi adolga,

S elviszik a hivatalba.

Előadja álsérelmét;

Fel is bontják szrződését.

            5

Örzse néni, Örzse néni,

Később lesz majd miért sírni.

Megjár, aki ilyen rútul

Jótevőjétől elfordul.

Házát hamar dobraverik,

Annak árát zsebre teszik...

A hálátlan új otthona,

Ablaktalan, dohos kamra.

Éhen-szomjan ott sinylődik,

Undorító férgek lepik.

Gondozói csak azt várják,

Hogy végre a sírbazárjãk...

Lelke purgatóriumban

Vezekel megalàzottan.

Isten tudja azt, senki más,

Meddig tart a megtisztulás...

/Igaz történet. 1948-49-ben történt.

A főszereplők: Örzse néni és Sz. Lajos családja./

Tizvenhárom éves voltam,

Nyáridőben fuvaroztam.

Szekszárdról hordtuk az árut,

Az utaat Sárival jártuk.

Mindenfélét szállítottam,

Ami kellett a Hangyában.

Volt nap, mikor előfordult

Hogy a fogat kettőt fordult.

A vihartól nagyon féltem,

Amióta épp mellettem

Villám csapott egy nyárfába,

S földhöz vágott a sújtása.

Egyik napon észrevettem,

A viharfelhőt mögöttem.

Rettgegés vett erőt rajtam, 

Tele  szájjal ordítottam:

   Gyí te Sárga, az apádat,

Gyorsabban szedd négy patádat!

Hurkát verek a bőrödre,

Ha nem rohansz mentségemre!

Gyí te fakó nyalka mura,

Száguldj mint a szelek ura!

Gondolatként repülj velem,

Veszélyben van az életem!

Meg-meglódult szegény pára,

Habzott nyaka, habzott háta.

Gőzölgôtt tajtékos teste,

Erő már alig volt benne.

Szerencsére a zivatar

Tolna felė vett egy kanyart,

Én meg lassan lehiggadtam...,

Sárit egy kúthoz hajtottam

Hideg vizzel kinálgattam,

Sokat ivott, én meg hagytam.

Nem fogta fel zavart eszem,

Hogy ezzel a sírba teszem...

/Másnap reggel, szomórúan,

Megállt a konyhaajtóban.

Untoljára ránk tekintett;

Elbúcsúzott, s összeesett./

Sokszor könnybelábad szemem,

Furdal lelkiismeretem.

Gyávaságomnak az ára,

Jó Sári lovunk halála.

Álmaimban simogatom, 

Néha kocsi elé fogom,

És csendesen baktat velem,

Futni soha nem engedem.

/Szegény párámnak szelleme,

Befészkelődött lelkembe.

Fülemben cseng vádló hangja,

Szüntelenûl ezt harsogja:

Gyí te gyáva, félős gyerek,

Húzd a kocsid, mert rádverek!

Vágtass, repülj, dörrent az ég!  

Nehogy ménkü csapjo beléd!/

Ha tükörbe nėzve magadat meglátod,

Nem öklendeztet meg a pálfordulásod?

És a hányadékod nem nyelt még el nyakig?

Hogy lehet így élni, akárcsak egy napig?

Szineváltozásod, — Ugy  van ahogy mondom—

Megirígyelhetné egy bősz kaméleon.

Csodálkozik fiad: “Apám nem túl régen,

Ezt a zászlót büszkén lengetted a téren,

Mostmeg elégeted, hogy mindenki lássa,

Új színü zászlóval mész Békesétára?

És mi lesz, ha megint változik a divat,

Lesz képed  keresni újabb aranyhidat?”

Kacagva brekeg a sok varangyos béka,

Mert jellemed szintje hasukat csiklandja.

Mélyebbre süllyedni, ennél már nem lehet;

   Elégtelent adott a saját gyermeked...

 E